Tapolcai ősz

Annál őszebb sosem lesz már.

Rozsdás színű, halálszagú,

Csodaszép ősz volt.

Minden percben magányos voltam,

és Rólad ábrándoztam.

Rossz volt Nélküled.

Rossz volt várni Rád,

mert türelmetlen voltam,

és rossz volt Veled is,

mert a közeli elválás réme

beárnyékolta kedvemet.

Dehogy akartam én

férfiként elviselni !

Inkább legyek anyámasszony-katonája,

nyafogós kiskölyök,

csak bújhassak szoknyád alá,

csak kapaszkodhassak két kezedbe.

Aztán tél jött,

és fáztam, és vártalak.

Rád gondoltam.

Kőkerítés volt köztünk,

amikor jöttél,

s amikor menned kellett.

Csak azt a kis dombot szerettem,

ahonnan átláthattam

a kőkerítés felett.

S ma, amikor néha

még sírok Miattad,

mindig azok az őszi napok

járnak eszemben.

Akkor még azt hittem,

nincs rosszabb náluk.

Pedig van.

Most, mikor egyedül

lépek az utcán,

és a fák leveleinek zizegését

hallom, érzem a hűvös szellőt,

eszembe jutnak azok az őszi napok.

Becsaptam magamat,

BECSAPTALAK Téged is.

Késő visszasírni a pillanatot,

ami történt, megtörtént már.

Nem is voltam magányos

azokon az őszi napokon.

Csak úgy hittem.

Magányos most vagyok.

Akkor ősz volt.

Igazi ősz, ami

csak néhány hétig tartott.

Most mindig ősz van :

télen is, tavasszal is, nyáron is.